ÖkoDiadal

"Otthonunk az erdő!" projektünk keretében megtartott terepgyakorlatunk képeit láthatja az alábbi képsorolóban 2013.04.13.

 Ebben a képsorban az egész projekt menetéről gyűjtöttünk össze képeket:

 Arról már készítettünk kisfilmet, hogy néhány 6.c-s diáklány az erdőről szóló társasjáték  összeállítására vállalkozott. Akkor csak vázlatpapírt mutattak fel, most bemutathatjuk az elkészült munkát. Az első kép a véglegesítés előtti állapotot mutatja.

A következő kép a végleges táblajáték egy részletét, a kiegészítő kérdéskártyákat és a játékszabály tábláját mutatja.

Legalul már a kész táblát láthatják a pályával.

 Az elmúlt hónapban - mint azt előző filmjeinkben is láthatta -  madárodúkat készítettünk, és hármat a Cinkotai-erdőben, egyet az iskolaudvaron helyeztünk ki a gyerekekkel.

Három erdei odúnkat ismeretlenek lopták el az erdőben, s csak a negyedik, udvari maradt meg, abba viszont cinege költözött.

A fészekodút a gyerekekkel leemeltük, s belestünk a tetején. Ezt láttuk. Igyekeztünk nem megzavarni leskelődésünkkel a tojót. 

 Egy szép csütörtöki napon, kisétáltunk a Diadal "ökos" csapatával a Naplás erdőbe.

István bácsi a segítségünkre volt azzal, hogy hozott létrát, és segített a madároduk kihelyezésében. Az egyik csapattársunk is részt vett ebben.

Ezek után tovább sétáltunk, és szemügyre vettük az erdő fáit és gyönyörű madarait.

          Gábor bácsi eközben hátrahúzódott, hogy megörökítse fotóival ezeket a remek pillanatokat. Mivel a talaj kicsit nedves volt, István bácsi nehezen tudta megmászni a létrát, de végül sikerrel járt. A fának az egyik erre alkalmas ágára ráhelyezte egy bot segítségével a fészkelőhelyet.

          Berencsyné Kalocsai Ágnes tanárnőtől fontos információkat kaptunk az oduk kihelyezésével kapcsolatosan. A talajtól legalább 3 méter magasra kell kihelyezni, hogy a ragadozók el ne kapják. Az odu nyílásának déli irányba kell néznie, hogy az északi szél ne fújjon bele.Ezeket a fészkelő helyeket a barnacinege, széncinege veszi majd igénybe február végén, esetleg március elején és június-július hónapokban.

Tehát ezek a madarak évente kétszer költenek.

          Visszamentünk az iskolába, hogy ott is kihelyezzük az odaszánt madárházat a környék madarainak. Néhány alsó tagozatos tanuló figyelemmel kísérte a munkánkat, és beletekintettek a madarak leendő költőhelyébe.

Hát ilyen egy fantasztikus ökoprogram, a mi iskolánkban.

Rákosi Cintia és Hoffman Zsuzsanna
élménybeszámolója.

 Ha azt halljuk: erdő, mit képzelünk el? Csicsergő madarakat, virágzó bokrokat, sudár, magas fákat, motoszkáló állatokat? Igen, mind ezt képzeljük el, de manapság egyre kevesebb hasonló erdővel rendelkezünk.

 Ami egykor madarak fészkelő helyéül, őzek búvóhelyéül szolgált, ott most csupán kivágott fatönkök, illegális szemétlerakók és lomok vannak. Pedig a szemét nagy része nem is szemét, hanem szelektíven gyűjthető, vagy komposztálható hulladék, mint az üdítős palackok, sörös dobozok és üvegek.. Egyre kevesebb a természetes vagy mesterséges erdőnk, ennek ellenére mégis kivágják a több tíz éves fákat! Hogy a helyükre egy autópálya-bekötőutat, bevásárlóközpontot, vagy lakóparkot építsenek.

 Nagyon hosszú az út az Afrika nevű kontinens legdélebbi csücskétől, Fokföldtől idáig, a Cinkotai erdőig. Mégis madarak különböző fajainak sok-sok példánya vállalja ezt az utat évről-évre. Mikor kifáradva, lesoványodva, ám mégis reménykedve értek be az országba a fecskék csapatai így bíztatták egymást kilométerről kilométerre:

- Ne adjátok fel, hisz már itt van a Duna! Már nem kell sokat repülnünk, csak pár órácskát!

 Végül megérkeztek a Naplás-tóhoz, ám értetlenül köröztek a terület fölött. Hiszen ott volt a tó, ott voltak az ismerős emlékek, de az erdő - az erdő sehol sem volt.

 Egy kis cinege látta madártársai elkeseredését, és felvilágosította őket, a télen történtekről:

- Ne keressétek az erdőnket, mert nincs többé. Jöttek a hangos gépeikkel az önző emberek, és úgy tettek, mintha ez a fatömeg mind csak az övék lenne!

- De hiszen ez nem az övék, hanem a miénk! - ellenkeztek felháborodva.

- Nem érdekeljük őket. Nem törődnek velünk, és a fáinkkal sem. Csak magukkal foglalkoznak, hogy minél kényelmesebb legyen nekik az élelemhez jutás, vagy az utazás.

- Nekik miért nem elég sohasem az, ami van? Miért kell tönkretenni a mi élőhelyünket? - méltatlankodott egy kis fiatal tollas.  
 A madarak így tanakodtak egy kamionra fektetett vaskos tölgyön ücsörögve, ami egykor egy mókuscsalád otthonát biztosította.

- Nekünk, csak egy talpalatnyi erdő jutott, és most azt is elvesztjük. - panaszkodtak egymásnak a madarak.

- Ezek az emberek egyszerűen kibírhatatlanok! Sohasem tartják tiszteletben a mi életkörülményeinket! Bezzeg, amikor az a szürke galamb röptében intézte szükségét egy öltönyös férfi vállára, nagyon fel volt háborodva! Azok voltak ám a szép idők! - emlékszik vissza egy feketerigó.

- Ha elűznek minket - folytatta sírós hangon egy fecske - sohasem jövünk többé vissza! Akkor aztán magukra vessenek!

- Jobb lett volna Afrikában maradni! - veti fel egy másik.

- Nem voltak ám mindig ilyenek! - kotyog bele egy öreg cinke - régen etetőket tettek ki nekünk, szalonnabőrt, napraforgót, kukoricát… Még a macskáktól is megvédtek mindet! És mi hálásan énekeltünk, daloltunk nekik, miközben rengeteg rovart, és más kártékony állatot ettünk meg nálunk!

- Az régen volt! Most mindent el tudnak intézni pár csepp szagos vízzel. A rovarok úgy hullnak tőlük, mint a májusi eső. És még nem is ehetjük meg a döglött kártevőket, mert megbetegszünk, és elpusztulunk tőlük! Nem kellünk többé nekik!

 Még csicseregtek egy darabig, de a kamion elindult, és ők odébbálltak. Talán Afrikába indultak. Vagy csak a szomszéd erdőig, abban a reménybe, hogy ott jobb a helyzet, és nem csak tönköket lelnek majd, és egy sereg, siránkozó állatot.